14.rész

A vallomás/2

"Indulhat a buli mondtam magamnak..."

Ken közelebb húzódott hogy jobban hallja majd a szavaimat. Fogalmam sem volt arról hogy hogy akarom elmondani neki. Nem mondhatom hogy képzeld vannak szellemek és én látom őket. Két okból sem mondhatom el így. Első: tuti nem hinne nekem. Második: felhívná a szüleimet vagy egy Edwardhoz hasonló dilidokit hogy most azonnal nézzenek meg mert agyi beteg vagyok. Ken le sem vette rólam a szemét. Csak bámult a válaszomat várva.

- Na jó azt hittem hogy tényleg komolyan beszélsz.

- Komolyan beszélek.

- Akkor megmagyarázod végre az első mondatot?

- Persze, csak nem tudom hogy kezdjek hozzá.

- Egyszerűen csak kezd el. Majd minden jön magától.

- Oké szóval hiszel a szellemekbe?

- Nem mivel nem léteznek.

- Húh ez nehéz lesz. - mondtam majd elkezdtem a földet piszkálni.

- Ugye most nem azt akarod beadni hogy léteznek szellemek?

- De.

- Jesszusom Sel.

- Először hallgass végig jó?

- Jó.

- Húh. Szóval vannak szellemek, de csak kevesen látják őket. Mármint azok akiknek segítségre van szükségük. Mint például nekem. Olyan sznob barátaim voltak mint Byron, én pedig egy elkényeztetett csitri voltam. Az egyik este megjelent nálam egy szellem. Rosalinak hívták. Elmondta hogyha nem segít rajtam akkor hamarosan meghalok. Eleinte én sem hittem neki. Kiröhögtem azt amit mondott. Azt mondta nevessek csak, de majd meglátom hogy igaza lesz. Így is lett. Megtanultam mi is az a szeretet. Mi az igazi szeretet. Ebben egy szellem segített. Cole. - olyan régen mondtam ki hangosan a nevét. - Cole segített. Őt küldték el segítőszellemként. Eleinte utáltam Colet és azt akartam hogy eltűnjön az életemből. Elmesélt mindent az SZV-ről az-az a szellemvilágról. Egyre jobban kezdtem megszeretni. Ők olyanok mint az emberek. Nem tudsz rajtuk átnyúlni és nem csúszik át a kezükön semmiféle tárgy. Rendesen esznek és isznak. Olyan emberek számára akik nem látják őket csak a cselekedeteik lesznek láthatóak. úgy értem hogyha felemel egy képet te csak annyit látsz belőle hogy a kép e levegőben lebeg. Én viszont úgy látom mint egy embert. Nekik is vannak érzéseik és ők is érzik a fájdalmat. Az öregségen kívüli halálnál mindenből fel tudnak gyógyulni. Na de térjünk vissza. Szóval egyre jobban kezdtem megkedvelni őt. Végül beleszerettem. Pár nap múlva össze is jöttünk. -iszonyat jó kapcsolat volt. Úgy csókolt mint bármelyik ember. az egyik napon azonban eljött Rosali hogy megnézze mennyit változtam, majd bejelentette hogy elviszi Colet tőlem egy harcba. A harc az SZV és a Ronaldok között volt. A Ronaldok olyan szellemek akik meg tudják ölni az SZV összes tagját beleértve Colet is. Rosali minden férfi és fiú szellemet elvitt a harcba. Csak a nők és a lányok maradtak itt. A harc csak pár napig tartott és Cole megígérte hogy visszajön hozzám. Aztán hetek múlva sem láttam viszont. Minden szellem visszaszivárgott ám Cole nem jött. Sok szellem van még akiket ismerek. Joe, Jim, Doroty, Lucas és még sorolhatnám. Mivel Cole nem jött vissza tudtam hogy meghalt. Megfogadtam magamnak hogy megölöm Rosalit. Aztán a suli kezdetével minden nap láttam Jimet. Ő folyton csak bámult és nem szólt hozzám. Ma végre itt az udvaron végre megszólalt. Vele beszéltem. Sajnos az emberek még a hangjukat sem hallják. Szóval ma Jim elmondta hogy Cole él de nem fog visszajönni hozzám. Más munkája akadt. Én viszont nagyon szeretem és nem bírom elengedni. Cole volt az aki meghalt. Róla meséltem neked. Aztán most kiderült hogy soha többé nem látom. Hát röviden ennyi.

- Most az várod hogy higgyek neked Sel?

- Tudtam hogy feleslegesen jártatom a szám.

- Figyelj ha én elkezdek neked vérfarkasokról meg vámpírokról dumálni mint a twilightban te hinnél nekem?

- De ez nem vérfarkas vagy vámpír!

- Hanem szellem. És ez számomra mennyivel másabb?

- Figyelj kezd sötétedni nekem meg mennem kell.

- Persze...menj csak. - mondta sértődötten.

- Aha! Megvan. Tudom hogy bizonyíthatom be hogy igenis léteznek szellemek.

- Na hogy?

- Ma jön hozzám Jim. Bemutatom neked.

- Nem is látom őt!

- Ne aggódj emiatt. Mindent megoldok, de sietnünk kell mert Jim mindjárt megérkezik hozzánk. Rohannunk kell.

- Akkor rohanunk! - ragadta meg a kezem Ken majd húzni kezdett.

Annyira örültem hogy benne van a dologban.

- Ott van! - figyelmeztetettem Ken. - Ott van Jim!

Odarohantam hozzá és megöleltem.

- Sel itt emberek is vannak. - mondta Ken a szemközti járdán csodálkozó embereket figyelve.

- Ez az új tánclépésem. - kiabáltam át nekik. - Jó mi?

- Szerintem menjünk.

- Remek ötlet. - mondtam totál vörösen.

Szerintem ilyen béna "tánclépést" még életükbe nem láttak. Elindultunk a házunk felé. Két srác jött a két oldalamon akik közül az egyik szellem. Hát nem én vagyok a világ legszerencsésebb embere? Végre megérkeztünk a házunkhoz. Beléptünk. Anya, apa és Byron, Byron akinek mondtam hogy tűnjön el ott ültek a nappaliba és amikor benyitottam odarohantak hozzám.

- Vedd le rólam a kezed. - mordultam rá Byronra.

- Hol voltál eddig? - kérdezte anya.

- Kicsit elkéstünk a suliból és ma nekünk kellett takarítani.

- Legalább felhívhattál volna minket. -apa.

- Jó máskor majd értesítelek titeket.

- Nem lesz máskor. - jelentette ki anya mutatóujját felemelve.

- De te még mit keresel itt? Azt mondtam húzz el innen. - fordultam Byron felé.

- Selena! - nézett rám apa dühösen. - Mondtam Byronnak hogy addig marad ameddig akar szóval a ma estét még tuti nálunk tölti. Világos voltam?

- Naná! Amúgy ő itt Ken. - mutattam a háttérben ácsorgó fiúra. - És mi felmegyünk ketten. Ismétlem ketten. 
- Ketten egy szobába? - apa. 
- Igen. Ketten egy szobában. Segít a leckében.
- Ketten? És én? - szólalt meg Jim.
- Fogd be! - suttogtam egy mosollyal aláfestve.
- Mit mondtál? - kérdezett vissza apa.
- Mondom sietünk.
- Jó menjetek, de Byron bármikor bemehet a szobába.
- Ken nálatok van egy olyan szoba ahol nem zavarnak? - kérdeztem Kenre nézve.
- Aha. Ha gondolod tanulhatunk nálunk is.
- Remek.
- A-a-a-a...Selena sehova sem megy.
- Akkor meg hagy kapjam meg a szobát egy órára.
- Mr. Engels hagy legyenek ketten mi már úgyis régen beszélgettünk. - Byron.
- Na jó, de csak egy órára utána Ken megy.
- Csúcs. - mondtam dünnyögve. - Na gyere. - biccentettem a lépcső felé.
Ken azonnal utánam iramodott. Jim már a lépcsőnél volt. Gyorsan felmentünk és magunkra zártuk az ajtót.
- Oké. - fordultam Jim felé.
- Sel itt vagyok. - Ken.
- Tudom Jimmel beszélek.
- Jah. - mondta nevetve. -Az más.
- Ne nevess mindjárt te is meglátod. - fordultam vissza Jim felé.
- Te elmondtad neki a létezésünket?
- Nyugodj meg.
- Te leszel kínos helyzetben nem én. Vagy talán hitt neked?
- Nem, de be akarom bizonyítani hogy léteztek.
- És ezt mégis hogyan?
- Ha hozzányúlsz Kenhez azt érzi ugye?
- Aha.
- És fel is tudod emelni.
- Mindent meg tudok vele csinálni és mindent érez csak épp nem lát és nem hall engem.
- Oké! Ken.
- Igen?
- Először Jim felemel engem. így meglátod hogy létezik aztán meg felemel téged. Oké?
- Oké. - Ken.
- Jim te benne vagy?
- Igen. - bólintott.
Jim odaállt elém és leguggolt. Átkarolta a lábam és gyengéden felemelt a földről. A fejem már a plafonnál volt.
-  Ez csúcs. - mondta Ken.
Jim visszaeresztett a földre.
- Kérdezd meg a haverodat hogy kész van-e. - Jim.
- Felkészültél Ken?
- Igen.
Jim ismét leguggolt, de most Ken lába elé. Óvatosan rárakta a kezét a lábaira.
- Érzem! Megfogta a lábam.
Jim nagy levegőt vett és felemelte Kent. 
- Basszus...ő sokkal nehezebb mint te. - mondta Jim erőlködve.
Minden izma megfeszült a póló alatt amik jól láthatóak voltak. Ken lába újra földet ért.
- Na most már hiszel nekem?
- Igen hiszek neked Sel. Itt van? - mutatott egy pontra.
- Nem, pont a másik oldalon.
- Ő hallja amit mondok?
- Igen.
Ken kinyújtotta jobb oldalra a kezét.
- Örülök hogy megismertelek.
- Én is örülök. - mondta Jim majd kezet ráztak.
Végre beszélhetek Kennel a szellemekről és nem néz majd totál hülyének. Annyira boldog voltam. Sajnos hamar eltelt az egy óra ezért Ken távozott is. Jimnek is sietnie kellett ezért egyedül maradtam, de túl boldog voltam hogy a magány elrontsa a kedvem.