11.rész

Váratlan vendég

 

Szobafogságot kaptam. Remek. végül is nem érdekel mert nincs kivel mennem a városba. Tegnap este visszajött az összes életben maradt szellem. Láttam Lucast és Jimet is. Mindenki nagyon boldog volt hogy végre visszajött a szellemük. Kevesen voltak azok akik sírtak a szellemeik miatt de én ebbe a kevésbe beletartoztam. Már lassan egy hónapja sírok minden este Cole pólóját szorongatva, és imádkozok hogy visszajöjjön, de tudom hogy ez lehetetlen. Annyira hiányzik minden. Az érintése, az illata, a tanácsai. Egyszerűen minden. Még mindig nem tudom hogy hogy fogom túltenni magam rajta. elképzelhető hogy sehogy. Sajnos ez nem egy film ahol van búcsúcsók aztán majd minden rendbe jön. Ez a valóság. Különleges képességem volt ami több milliárd embernek nem adatik meg. Szerencsés voltam hogy láttam őket, de akit igazán szerettem azt elvesztettem. A szívem legmélyén még mindig reménykedek abban hogy visszajön és minden olyan lesz mint régen, de be kellett látnom hogy ez egy cseppet sem így van. Cole halott én pedig magányos vagyok. A Rosali iránti érzelmeim sem változtak. Amint meghallom a nevét vagy bármit ami vele kapcsolatos dühbe gurulok és és könnybe lábad a szemem. Az osztályfőnökünket viszont Rosalinak hívják. Egyszerűen nem bírom elviselni hogy mindennap hallom ezt a nevet amiről Cole jut az eszembe. Annyira boldog lennék ha még mindig itt lenne. Ken nem messze lakik tőlünk. Mostanság vele járok suliba. Jim minden nap ott áll a sulival szembe, de nem szólal meg csak bámul. Nem tudok kijönni belőle. Lehet hogy csak próbálja átérezni a gyászom, de a kettő akkor sem ugyanaz. Neki nem halt meg a barátnője, nekem viszont meghalt a pasim. Mostanság Rachellel sem tartom már úgy a kapcsolatot mint régen. Elkerülöm azokat akik igazán szeretnek.

- Minden oké? - szakított félbe Ken.

- Persze csak egy kicsit elgondolkodtam. - mondtam.

- Hát azt láttam. - mondta mosolyogva.

Én is elmosolyodtam bár nem tartottam viccesnek.

- Ma nem maradsz bent egy kicsit tovább? Megyünk egy kicsit lazulunk a srácokkal.

- Nem. Dolgom lesz délután.

- Kár. Hát akkor majd máskor.

Ismét erőltettem egy mosolyt az arcomra, de nem túl sok sikerrel. Beértünk a suliba. Letelepedtem a padomhoz és visszarepültem a gondolataimhoz. Cole halott, Cole halott, Cole halott. Elegem van! Állandóan ezen kattog az agyam. Egyszerűen nem tudom elfelejteni. Lehetetlen kitörölni a fejemből.

- Ugye Miss.Engels?- szólalt meg a matektanárom, Mr.Weatles.

- Tessék? - néztem fel a padról.

- A tábla elől van nem a pad alatt.

- Tudom. - mondtam olyan vörösen mint a rák.

- Akkor kérem oda figyeljen.

Az egész osztály röhögött rajtam. Tiszta kínosan éreztem magam. Láttam hogy Ken rám néz és azt suttogja hogy " Nyugi Sel nyugi". Nyugi Sel? Amikor ezt mondják nekem valahogy mindig a szó ellenkezője történik velem. Amikor azt mondták hogy nyugodjak meg valahogy mindig dühös lettem. " Kösz" tátogtam vissza dühösen majd ismét a padot néztem. Végre kicsöngettek az utolsó óráról is.

- Selena! Várj! - szaladt utánam Ken.

- Igen? - kérdeztem.

- Igaz nem tudom hogy kid halt meg és hogyan, de azt viszont tudom hogyha nem figyelsz órán és nem tanulsz hanem csak gyászolsz a nap 24 órájában akkor év végén tuti megbuksz és világ életedben ezzel fognak szekálni.

- Egy ember halt meg aki nagyon közel állt a szívemhez és brutális körülmények között. Jah és nem érdekelnek azok akik cukkolnak. Először ismerjenek meg és járják végig azt az utat amit én. - mondtam a könnyeimmel küszködve. - És nem kell kioktatnod elég ha a szüleim ezt teszik. - szipogtam majd elindultam a kijárat felé.

- Én csak segíteni akartam. - kiáltott utánam.

- Felesleges! Úgyse fogadok meg tanácsokat pláne a tiedet nem.

Végre kiértem a suliból és letöröltem az egyik sikeres könnycseppet az arcomról ami ki tudott szökni. elgondolkodtam hogy hogy tudok ilyen bunkó lenni azzal aki segíteni akar nekem. Colera még véletlenül se mondanék egy rossz szót ha segíteni szeretne, csak hogy most nem Coleról hanem Kenről volt szó. Hazaértem. Anya almás pitéjének az illata szállta be a házat és már messziről is érezni lehetett mivel anya ismét nyitott ablaknál sütött. Korgott egyet a hasam a finom illatra, de bármilyen nagy is volt a kísértés csak odalöktem egy sziát anyának majd felrohantam a szobámba. Beleszagoltam Cole pólójába és egy újabb könnycseppet töröltem le. Belebújtam a felsőbe és elővettem azokat a könyveket amikből holnapra tanulni kell. Leültem majd belelapoztam az első könyvbe. Történelem. Annyira gyűlöltem ezt a tantárgyat. Körülbelül háromnegyed óra múlva anya kiabálása hallatszott fel.

- Sel! Gyere le! Valaki keres!

Valaki keres? COLE! Jesszusom de hülye vagyok. Cole halott és ha nem is lenne az anya akkor sem látná. Lehet hogy Ken bár a délutáni után ezt is kétlem. Fogalmam sincs ki lehet. Felálltam a székből és elindultam lefele. Anyán egy hatalmas mosoly éktelenkedett.

- Legyél vele kedves. - oktatott ki anya az "idegen" felől.

Most már tényleg gőzöm se volt hogy ki lehet az. Ha anya ilyeneket mondd az azt jelenti hogy ismeri és fogalmam sincs hogy ő kit ismer ebből a városból akit én is. Kíváncsivá tett. Felgyorsítottam a lépteimet hogy elérjek az ajtóhoz. Amikor megláttam ki áll ott megtorpantam.

- Byron? - kérdeztem az expasimat bámulva aki több 1000 kilométerrel messzebb lakik innen most meg a mi házunk előtt áll.

- Hiányoztál Sel. - mondta és bevetette a szokásos szexi mosolyát amitől régebben mindig elolvadtam.

Ha most egy filmben lennénk háttérzajként tuti húh-gatást lehetne hallani és tuti beraknának valami érzelgős számot, hogy annyi év után végre visszajött a nagy a nagy ő hogy újra meghódítson, de ez nem így volt. ( Most jöjjön a már sokat hallott mondat) Ez a valóság.