12.rész

Felidézett emlék

Még mindig csak álltam az ajtóban és bámultam Byront. Anya látta hogy nem túlzottan örülök Byron villámszerű látogatásának ezért rögtön odajött és intézkedni kezdett.

- Gyere beljebb Byron. Örülök hogy látlak. - mondta anya nyájasan majd beküldte a nappaliba. - Valamit hozhatok?

- Nem. Nem kérek semmit köszönöm. - mondta megrázva a haját.

- Mit keresel itt? - kérdeztem suttogva.

- Tanulmányi kirándulás miatt vagyok itt, de mivel tudtam hogy itt laksz benéztem mert hiányoztál.

- Hagyd abba ezt a hiányoztam dumát. Pár hónapja le se szartál. - mondtam egyre dühösebben miközben végignéztem rajta.

Sötétkék, feszülős felső volt rajta egy farmerral párosítva. Márkás cipője mint mindig, most is mezítláb volt a lábán. Egyszerűen nem értem hogy, hogy jött be nekem az ilyen dúsgazdag, egoista pasi. Fúj...rendesen a hányinger kerülgetett.

- Pár hónapja le se szartalak? Nézted te az e-mailjeidet?

- E-mailben akartál velem beszélni?

- Jah...miért szerinted min kellett volna?

- Nem is érdekel hogy min kellett volna mert iszonyatosan nem hiányoztál.

- Ez kedves gesztus baby.

- Még egyszer nehogy babynek szólíts világos?

Baby? Egy ember van aki így szólíthat, mármint már nincs.  Utáltam arra gondolni hogy már nincs velem. Megráztam a fejem. Nem mintha ezzel ki tudnám rázni a gondolatokat a fejemből.

- Mi van már a látványomtól is megborzongsz? - Byron. - Nem értelek. Mi lett veled?

- Hogy mi lett velem? Hogy mi lett velem? - emeltem föl a hangom. - Képzeld az elmúlt pár hón...

Nem tudtam befejezni a mondatot mert anya megzavart. Lehet hogy ez nem olyan nagy baj.

- Meddig maradsz? - kérdezte anya átnyújtva egy pohár limonádét Byronnak.

- Köszönöm. Előreláthatólag két hétig maradok.

Limonádé citromkarikákkal. Hmm...ez volt a kedvenc italom csak hogy én nem kaptam.

- Nekem nem hoztál? - kérdeztem.

- Tessék. Idd meg nyugodtan az enyémet.

- Kösz, de inkább hozok magamnak. - álltam fel a kanapéról.

- Jaj Sel ne csináld már. - futott utánam az egoista majd amikor utolért átkarolta a derekam.

- Vedd le a kezed addig amíg szépen mondom. - ha a szememmel ölni tudtam volna Byron rég a földön feküdne megdögölve.

- Nyugi van. Nyugi van. 

- Byron ha gondolod itt aludhatsz nálunk. - ajánlotta fel anya.

- Nem ő é...

- Rendben. Szívesen maradok.

- Most csak viccelsz ugye? - kérdeztem tágra nyílt szemekkel.

- Nem. Nem viccelek.

- Alhatsz Selena szobájába a matracon. Persze csak ha megfelel.

A matracon? Azon a matracon amelyiken Cole aludt? Azon ahol Cole illatát lehet érezni? Biztos hogy nem fog ott aludni.

- Hát ott aztán nem alszik. Ebben biztos vagyok.

- Selena dönthetsz vagy Byron vagy Dereck alszik ott. - anya.

- Dereck? Milyen Dereck? Az a dagadt izzadós pacák a képről?

- Igen. Apád munkatársa.

- Hát ő biztos hogy nem alszik ott.

- Szóval Byron. Megegyeztünk. - vágta rá anya olyan sebesen mint a villám.

- Remek. - mondtam idegesen majd felviharzottam a szobámba.

Cole matracán biztos hogy nem alszik. Támadt egy ötletem ami még mindig szörnyű de jobb mint az hogy a matracon aludjon. Kihúztam az ágy alól a matracot és rádobtam az ágyneműmet. Cole illatát éreztem, ezért mélyet szippantottam a levegőből. Gyorsan lehúztam az ágyamról a lepedőt és kicseréltem egy másikra. Még mindig jobb ha az én ágyamon alszik mint a Coleén. Visszaültem a könyvek fölé és nekiláttam a tanulásnak. Valaki csengetett. Kinéztem az ablakomon. Ken volt az. Nem értem hogy eddig miért nem jutott az az eszembe hogy kinézzek és megnézzem ki jött. Így nem bámultam volna úgy Byronra mint egy idióta. Láttam hogy anya elküldi Kent. Nem akartam lemenni vitatkozni ezért rá hagytam.
- Vacsora! - kiáltott fel anya.

Egy király vacsora Byronnal. Lementem és leültem a szokásos helyemre. Byron velem szembe foglalt helyet. Gyorsan megvacsoráztam majd felrohantam fürdeni. A fürdés után felvettem Cole supermanes pólóját és a pizsinadrágomat majd bementem a szobámba. Byron ott ült az íróasztalnál.
- Köhm...te meg mit csinálsz? - kérdeztem.
Byron felemelte a fejét rám nézett majd gúnyosan elmosolyodott. Közelebb mentem hozzá.
- Mi olyan vicces? - kérdeztem.
- Ez a póló.
- Mi bajod vele?
- Nem nagy egy kicsit? Talán az expasidé?
- Ne merd felhozni ezt a témát! - csattant a tenyerem az arcán.
Megpofoztam. Jesszusom megpofoztam. Olyan jól esett. Legszívesebben behúztam volna neki egyet-kettőt hogy kiéljem magam rajta a Cole miatt szerzett fájdalmakat és a Rosali miatt szerzett dühöket. A kezem nyoma ott volt az arcán. Egyáltalán nem sajnáltam.
- Elment az eszed? - kérdezte meglepődve.
- Az eszemmel semmi gond viszont ha bármit mondasz a pólómra vagy az expasimra esküszöm kinyírlak.
- Most talán félnem kellene?
- Nem ártana.
Ajtónyitódást hallottam. Apa lépett be a szobámba. Byron megpróbálta balra fordítani a fejét hogy ne látszódjon a kéznyomom.
- Szia Byron. - üdvözölte apa egy hatalmas mosollyal.
- Üdv Mr. Engels. - csapott bele apa kezébe.
- Ti mióta vagytok ilyen jóba? - kérdeztem meglepetten.
- Ó nagyon régóta Sel. Én adtam meg neki a címünket.
- Te voltál? Hogy tehetted ezt velem? - kérdeztem.
- Ismét dúl a szerelem? - kérdezte apa a szemöldökét emelgetve. Nagyon röhejesen nézett ki.
- Még az kéne! - mondtam olyan gyorsan ahogy csak lehetett.
- Jaj Sel újra összeszoktok és minden olyan lesz mint régen. - biztatta apa Byront. 
- Oké apa köszönjük a felesleges tanácsokat, de én fáradt vagyok szóval szia.
- Húh Byron. Sok sikert a mai estédhez. - mosolygott apa Byronra miközben felém biccentett.
- Vicces vagy. - mondtam duzzogva.
Apa csak megrázta a fejét, kiment majd gyengéden bezárta maga mögött az ajtót. Byronra néztem akin egy gúnyos mosoly éktelenkedett.
- Mi van? - kérdeztem felhúzva a szemöldököm.
- Apád elmélete lehet hogy be fog teljesülni.
- Ne is álmodj róla.
- A suliba ahogy megfogtam a kezed belém estél.
- Akkor még nem ugyanez a csaj voltam.
- Miért most mivel vagy másabb mint akkor?
- Most már nem lógok olyan beképzelt hólyagokkal mint amilyen te vagy.
- Szóval most már a pancserekre buksz?
- Tudod sokkal többe nézem azokat akik nem csak magukról képesek beszélni.
- A csókjaidból nem ezt vettem le.
- A csókjaim régiek és amint mondtam megváltoztam. - közel hajoltam hozzá. Csak pár centi választott el minket. - Hánynom kell tőled. Amúgy nem is érdekelsz. Anya kért meg hogy maradj itt szóval nem az én vendégem vagy jah és ha tudni akarod egyáltalán nem látlak szívesen téged.
- Nyugi csak egy hétig maradok utána eltűnök.
- Jobban mondva egy hetet töltesz a városban amiből csak egy napot ismétlem egy napot töltesz nálunk.
Byron csak mosolygott majd levette a felsőjét.
- Ugye nem itt akarsz levetkőzni?
- Nem vagyok szégyenlős pláne nem előtted.
- Én viszont egyáltalán nem akarlak látni úgy. - mondtam majd kikísértem a fürdőbe. 
Egy fél óra múlva végre ágyban voltam. Cole matracán, Cole felsőjébe. Éreztem amint egy könnycsepp csordul végig az arcomon. Átfordultam a bal oldalamra hogy Byron még véletlenül se lássa meg hogy sírok. Igaz koromsötét volt a szobába, de ki tudja mikor nyúl a telefonja után ami akkora fényt csinál mint egy lámpa. Amint megnyugtattam magam visszafordultam a jobb oldalamra. Végre megszokta a szemem a sötétet. Byron hason feküdt és már rég az álmában járt. Feljebb húztam a paplant, beleszippantottam egyet Cole pólójába majd megpróbáltam aludni. Fél egykor végre sikerült is.

:)

Sziasztok!
Keresem a barátomat palmwoodsba. (  http://palmwoods.forumocean.com/ )
Néhány infó róla:

 Név: Cole Waise
Kor: 21
Play by: Nick Roux (nincs változtatás)
Személyiség: Kiskora óta gitározik és nagyon jól megy neki. Kibaszott tehetséges. Jóképű és pár hónapja az egyetem kezdetekor megismerkedtünk és összejöttünk. Kedves, laza, mindent félvállról vesz és jó humora van.
Azért csak most tudott jönni, mert nemrég halt meg az anyukája és az apukájával pedig nem szívlelik egymást és nem akarta elengedni, de megszökött Little Rockból és most itt van velem a Palmwoodsban.
Segít a dalírásban és a ő gitárosom is egyben.

Akinek kedve van őt játszani az regisztrálja magát! Egyéb infóért nyugodtan írjatok a petraacska97@gmail.com e-mail címre. Várom a jelentkezéseteket. ;)

11.rész

Váratlan vendég

 

Szobafogságot kaptam. Remek. végül is nem érdekel mert nincs kivel mennem a városba. Tegnap este visszajött az összes életben maradt szellem. Láttam Lucast és Jimet is. Mindenki nagyon boldog volt hogy végre visszajött a szellemük. Kevesen voltak azok akik sírtak a szellemeik miatt de én ebbe a kevésbe beletartoztam. Már lassan egy hónapja sírok minden este Cole pólóját szorongatva, és imádkozok hogy visszajöjjön, de tudom hogy ez lehetetlen. Annyira hiányzik minden. Az érintése, az illata, a tanácsai. Egyszerűen minden. Még mindig nem tudom hogy hogy fogom túltenni magam rajta. elképzelhető hogy sehogy. Sajnos ez nem egy film ahol van búcsúcsók aztán majd minden rendbe jön. Ez a valóság. Különleges képességem volt ami több milliárd embernek nem adatik meg. Szerencsés voltam hogy láttam őket, de akit igazán szerettem azt elvesztettem. A szívem legmélyén még mindig reménykedek abban hogy visszajön és minden olyan lesz mint régen, de be kellett látnom hogy ez egy cseppet sem így van. Cole halott én pedig magányos vagyok. A Rosali iránti érzelmeim sem változtak. Amint meghallom a nevét vagy bármit ami vele kapcsolatos dühbe gurulok és és könnybe lábad a szemem. Az osztályfőnökünket viszont Rosalinak hívják. Egyszerűen nem bírom elviselni hogy mindennap hallom ezt a nevet amiről Cole jut az eszembe. Annyira boldog lennék ha még mindig itt lenne. Ken nem messze lakik tőlünk. Mostanság vele járok suliba. Jim minden nap ott áll a sulival szembe, de nem szólal meg csak bámul. Nem tudok kijönni belőle. Lehet hogy csak próbálja átérezni a gyászom, de a kettő akkor sem ugyanaz. Neki nem halt meg a barátnője, nekem viszont meghalt a pasim. Mostanság Rachellel sem tartom már úgy a kapcsolatot mint régen. Elkerülöm azokat akik igazán szeretnek.

- Minden oké? - szakított félbe Ken.

- Persze csak egy kicsit elgondolkodtam. - mondtam.

- Hát azt láttam. - mondta mosolyogva.

Én is elmosolyodtam bár nem tartottam viccesnek.

- Ma nem maradsz bent egy kicsit tovább? Megyünk egy kicsit lazulunk a srácokkal.

- Nem. Dolgom lesz délután.

- Kár. Hát akkor majd máskor.

Ismét erőltettem egy mosolyt az arcomra, de nem túl sok sikerrel. Beértünk a suliba. Letelepedtem a padomhoz és visszarepültem a gondolataimhoz. Cole halott, Cole halott, Cole halott. Elegem van! Állandóan ezen kattog az agyam. Egyszerűen nem tudom elfelejteni. Lehetetlen kitörölni a fejemből.

- Ugye Miss.Engels?- szólalt meg a matektanárom, Mr.Weatles.

- Tessék? - néztem fel a padról.

- A tábla elől van nem a pad alatt.

- Tudom. - mondtam olyan vörösen mint a rák.

- Akkor kérem oda figyeljen.

Az egész osztály röhögött rajtam. Tiszta kínosan éreztem magam. Láttam hogy Ken rám néz és azt suttogja hogy " Nyugi Sel nyugi". Nyugi Sel? Amikor ezt mondják nekem valahogy mindig a szó ellenkezője történik velem. Amikor azt mondták hogy nyugodjak meg valahogy mindig dühös lettem. " Kösz" tátogtam vissza dühösen majd ismét a padot néztem. Végre kicsöngettek az utolsó óráról is.

- Selena! Várj! - szaladt utánam Ken.

- Igen? - kérdeztem.

- Igaz nem tudom hogy kid halt meg és hogyan, de azt viszont tudom hogyha nem figyelsz órán és nem tanulsz hanem csak gyászolsz a nap 24 órájában akkor év végén tuti megbuksz és világ életedben ezzel fognak szekálni.

- Egy ember halt meg aki nagyon közel állt a szívemhez és brutális körülmények között. Jah és nem érdekelnek azok akik cukkolnak. Először ismerjenek meg és járják végig azt az utat amit én. - mondtam a könnyeimmel küszködve. - És nem kell kioktatnod elég ha a szüleim ezt teszik. - szipogtam majd elindultam a kijárat felé.

- Én csak segíteni akartam. - kiáltott utánam.

- Felesleges! Úgyse fogadok meg tanácsokat pláne a tiedet nem.

Végre kiértem a suliból és letöröltem az egyik sikeres könnycseppet az arcomról ami ki tudott szökni. elgondolkodtam hogy hogy tudok ilyen bunkó lenni azzal aki segíteni akar nekem. Colera még véletlenül se mondanék egy rossz szót ha segíteni szeretne, csak hogy most nem Coleról hanem Kenről volt szó. Hazaértem. Anya almás pitéjének az illata szállta be a házat és már messziről is érezni lehetett mivel anya ismét nyitott ablaknál sütött. Korgott egyet a hasam a finom illatra, de bármilyen nagy is volt a kísértés csak odalöktem egy sziát anyának majd felrohantam a szobámba. Beleszagoltam Cole pólójába és egy újabb könnycseppet töröltem le. Belebújtam a felsőbe és elővettem azokat a könyveket amikből holnapra tanulni kell. Leültem majd belelapoztam az első könyvbe. Történelem. Annyira gyűlöltem ezt a tantárgyat. Körülbelül háromnegyed óra múlva anya kiabálása hallatszott fel.

- Sel! Gyere le! Valaki keres!

Valaki keres? COLE! Jesszusom de hülye vagyok. Cole halott és ha nem is lenne az anya akkor sem látná. Lehet hogy Ken bár a délutáni után ezt is kétlem. Fogalmam sincs ki lehet. Felálltam a székből és elindultam lefele. Anyán egy hatalmas mosoly éktelenkedett.

- Legyél vele kedves. - oktatott ki anya az "idegen" felől.

Most már tényleg gőzöm se volt hogy ki lehet az. Ha anya ilyeneket mondd az azt jelenti hogy ismeri és fogalmam sincs hogy ő kit ismer ebből a városból akit én is. Kíváncsivá tett. Felgyorsítottam a lépteimet hogy elérjek az ajtóhoz. Amikor megláttam ki áll ott megtorpantam.

- Byron? - kérdeztem az expasimat bámulva aki több 1000 kilométerrel messzebb lakik innen most meg a mi házunk előtt áll.

- Hiányoztál Sel. - mondta és bevetette a szokásos szexi mosolyát amitől régebben mindig elolvadtam.

Ha most egy filmben lennénk háttérzajként tuti húh-gatást lehetne hallani és tuti beraknának valami érzelgős számot, hogy annyi év után végre visszajött a nagy a nagy ő hogy újra meghódítson, de ez nem így volt. ( Most jöjjön a már sokat hallott mondat) Ez a valóság.